Egyensúly: Mit tanulhatunk a rákbetegektől?
Részlet az új, Egyensúly című könyvemből.
Miután megszületett az agyadban a gondolat, hogy „úristen, mennyire etikátlan és morálisan megkérdőjelezhető ilyen tabutémáról írni”, garantálom, hogy mire a végére érsz, te is egy kicsit máshogyan fogod látni a világot. És igen, ebben a súlyos betegek világszemlélete tud segíteni. Néhol egészen váratlan helyekről érkezhet a legértékesebb tudás.
Létezik az a kissé elcsépelt motivációs aforizma Konfuciusztól, miszerint két életünk van: a második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy életünk van. Ez szuper, szép és jó, de csak egy üres közhely egészen addig, amíg nem velünk történik. Mindenki roppant különleges, egyedi pillangónak gondolja magát, akire a statisztika nem vonatkozik. Ez vonatkozik a fizikai és lelki betegségekre, legyen szó szív- és érrendszeri gondokról, a fejezet címében említett rákról, vagy akár kiégésről is. Statisztikai alapján nagyon nagy az esélyed, hogy legalább az egyik megtörténjen veled az életed során, azonban az emberek nagy többsége úgy gondolja, hogy ők a nagy számok törvényén kívül helyezkednek el.
Hiszen így működik az agyunk – muszáj hárítanunk, muszáj a tudattalanunkban tagadni a lehetséges valóságot, mivel akkor folyamatos szorongásban kéne leélni az életünket. Mert hát a rossz dolgok mindig csak mással történnek meg. Ha esetleg mégis elérnek minket, akkor is rögtön eltoljuk őket magunktól, és külső okokat keresünk, miközben a saját felelősségünket minimalizálni próbáljuk. Szóval hiába tudod, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben (család, emberi kapcsolatok, érzések, érzelmek, önazonosság), valahogy mégsem rögzül eléggé az üzenet. Miért is rögzülne? Hiszen nem vagy rákényszerítve, az „addig üsd a vasat, amíg meleg” mentalitást pedig a legtöbb ember úgy értelmezi, hogy „addig üsd a vasat, amíg valami meg nem gátol benne, majd utólag moralizálunk, hogy mikor kellett volna abbahagyni”.
Mert hiába tartja a mondás, hogy az okos ember a hibáiból tanul, a bölcs ember pedig a máséból – ez a valóságban nem működik. Az amygdala és a hippocampus agyi régiói az emlékek és az érzelmek kialakulásáért felelősek, és nagyon intenzív a kapcsolat ezen területek között. Éppen ezért ismert az a jelenség is, hogy sokkal jobban emlékezünk azokra a történésekre, amik erős érzelmi reakciót váltottak ki belőlünk. Így fejlődött ki az emberi psziché: a velünk megesett, személyesen átélt dolgok sokkal nagyobb súllyal esnek latba, és sokkal mélyebb nyomot hagynak maguk után, mint ha pusztán külső szemlélői lettünk volna az eseménynek, mondjuk csak olvastunk róla valahol. Hiányzik a könyvekből, filmekből vagy akár elbeszélésekből is az az érzelmi többlet, ami miatt kellőképpen rögzülne az adott esemény, emiatt a megfelelő konklúziót sem vagyunk képesek levonni. Hiszen szerencsejátékosok és kockázatvállalók vagyunk, és ha az az alappremisszánk, hogy velünk aztán nem történhetnek meg szerencsétlenségek, akkor mi értelme lenne nem kockáztatni?
(Az érzelmi töltet hiánya miatt vagyunk képesek olyan könnyen – és sokszor felelőtlenül – tanácsokat adni másoknak olyan témákban is, amik kapcsán egyből elkap minket a szorongás, ha a saját életünkről van szó. Tét és felelősség nélkül talán objektívebb döntéseket vagyunk képesek hozni, azonban nem biztos, hogy minden alkalommal a hideg racionalitás a célravezető.)
Amikor a belső megérzéseid vagy akár a külső tanácsok ellenére túlhajtod magad, akkor szól közbe az élet. Azt hiszed, hogy váratlanul, de nem: pont akkor, amikor már mindenképpen szükséged van rá, csak még te magad nem tudsz róla. Vannak azok a sorsfordító pillanatok, azok a pszichológiai határhelyzetek, ahol az ember szembesül a saját esendőségével, halandóságával – akár fizikai, akár pszichológiai értelemben. A test, továbbá az én, az ego halálának a lehetősége sokféleképpen jelentkezhet. Kiégés, baleset, súlyos betegség, családi haláleset, válás, egy csúnya szakítás, munkahely elvesztése – a példák sora gyakorlatilag végtelen. Mindenkinek mást jelent az, amikor elérkezik a pillanat, mikor számot kell vetnie saját magával: „hát így éltem én eddig?”
Természetesen szeretném leszögezni, hogy nincs rá garancia, hogy ez mindenképpen bekövetkezik. Vannak, akik ilyenkor is inkább a tagadást, a hárítást, a külső körülmények okolását és a felelősség áthárítását választják az őszinte szembenézés helyett. Ez a taktika rövid távon még akár be is válhat, ugyanis az agy így próbálhatja védeni a szelf integritását, a korábbi világképét egy ideig. De a valódi önvizsgálat helyett alkalmazott tüneti kezelések csak ideig-óráig jelentenek megoldást, és csak még súlyosabb krízisbe taszíthatják azt az embert, aki nem hajlandó szembenézni a valósággal.
A rosszindulatú daganatos megbetegedés, a rák különleges helyet foglal el szerintem az ilyen sorsfordító pillanatok között is, továbbá a betegségek világában is egyedülálló. Gyakorlatilag a szervezet saját sejtjei okozzák a problémát, és a genetikai faktorok mellett az immunrendszert elnyomó konstans stressznek, szorongásnak valamint az önpusztító életmódnak hatalmas szerepe van a kialakulásában. Nem véletlenül szerepel minden országban a vezető halálokok között. És ami talán még fontos: az orvosok a diagnózis felállításakor jósolnak egy várható élettartamot. A rákbeteg tehát gyakorlatilag kap egy időben korlátozott, második életet, ezért szemléletes ennek a betegségnek a példáján át bemutatni a határhelyzetek kialakulását.
Fura még leírni is, és morbid lehet olvasni is, de az az igazság, hogy sok rákbeteg van úgy vele, hogy a rák a legjobb dolog, ami történt velük az életük során. Álljon itt egy rövid részlet a világ egyik leghíresebb vállalati lángelméjének, az Apple egyetlen Steve Jobsának 2005-ös stanfordi beszédéből. Jobs-ot 2004-ben diagnosztizálták hasnyálmirigyrákkal, amibe hét évvel később bele is halt. Összeomlás és hárítás helyett ő azonban más utat választott:
„Emlékeztetni magamat arra, hogy hamarosan meghalok, az egyik legfontosabb eszköz volt az életemben arra, hogy igazán fontos döntéseket hozzak. Mert majdnem minden tényező – az összes irányomban támasztott elvárás, büszkeség, kudarctól való félelem és szégyen, ezek mind eltörpülnek a halál árnyékában, és csak azok a dolgok maradnak, amik igazán fontosak. Az, hogy emlékezteted magad arra, hogy meg fogsz halni, a legjobb módszer arra, hogy elkerüld azt a gondolati csapdát, hogy van veszítenivalód. Már meztelen vagy. Nincs semmi okod arra, hogy ne azt kövesd, amit a szíved diktál.”
Rávághatnád rögtön, cinikus módon, hogy ez pusztán csak egy remek promó, hiszen egy marketingzseni volt, és biztos nem így gondolta valójában, de ez szolgálta legjobban a vállalat érdekeit… És tudod mit? Nem tudjuk, talán igazad is lehet – azonban ez semmilyen szinten nem számít. Önmaga példáján keresztül adott át egy emberiséget évezredek óta foglalkoztató gondolatot, hogy mit tehetünk akkor, mikor elementáris erővel sújt le valami a korábbi, biztosnak hitt életünkre. Ugyanis sajnos legtöbb ember csak a halálos ágyán, esetleg egy kicsit előbb, de mindenképpen egy súlyos krízis során szembesül azzal, hogy mik is az igazán fontos dolgok a világban. Vagy mik voltak számára azok az élete során, amik néha karnyújtásnyira voltak tőle, de most elérhetetlen távolságba kerültek. Sokszor nem tudjuk értékelni azt, amink volt, mert a fontosságát és a jelentőségét csak akkor értjük meg igazán, mikor már elveszítettük azt. És a sok-sok elszalasztott lehetőség pontosan ilyen érzést kelt. Ezek a helyzetek azok, amikor a fejéhez kap az ember, hogy mikre is pazarolta el a véges idejét. Az őszinte szembenézés pillanata, lehetősége.
A sorscsapás után esik csak le, hogy minden hetedet melóval töltötted, hétfőtől péntekig gürcölve, szombaton másnaposan fetrengve, vasárnap meg lehangoltan ücsörögve, mert előre szorongtál a hétfői munkanaptól. Pénteken is csak azért kellett buliznod egyet, mert már nem bírtad a mókuskereket, és valahogyan megpróbáltad legalább a tudattalan, boldog ürességet elérni azáltal, hogy annyit ittál, amennyit emberileg lehetséges. A krízis beütésekor realizálod, hogy éveken, évtizedeken át vártál csak valamire, a nagy pillanatra, ami után most már tényleg boldog leszel – legyen ez akár egy előléptetés, egy új ház, kocsi, párkapcsolat, akármi –, de közben elfelejtettél élni. Hogy azzal törődtél, hogy mit gondolnak rólad mások, talán nem is igazán a saját életedet élted, csak próbáltál megfelelni a külső elvárásoknak. Az így megszerzett szociális kreditek mellett aztán egyre nagyobbá vált a szakadék a valódi éned és az álarc között, amit minden reggel felvettél, mielőtt az emberek közé léptél. (A felsorolást sokáig tudnám folytatni, de szerintem már közben eszedbe jutott több minden a te, saját életedre vonatkozólag, és ez egy jó dolog.)
A rossz hír az, hogy az emberek nagy része makacs öszvér. Nem fog változni, és nem hajlandó változtatni egészen addig, amíg rá nem kényszeríti valamilyen külső körülmény.
A jó hír pedig rögtön ebből következik: nem kell megvárni a végső, visszafordíthatatlan összeomlást ahhoz, hogy változtass a korábbi életviteleden és szemléletmódodon. Persze, ahogyan már korábban is említettem, sokan úgyis majd csak ez elkerülhetetlen bekövetkeztekor fognak máshogy gondolkozni, és ez valahol rendben is van. Már az is elég lehet, ha elülteted a tudattalanodban az üzenetet, hogy felismerd a jeleket, amikor érdemes lesz elgondolkozni a változáson. Mert nem kell megvárni a teljes kiégést vagy a második válást: ha észre tudod venni magadon a diszkomfort jeleit, és arra adott reakcióid helytelenségét, már többet tettél, mint a legtöbb ember.
MIÉRT HALOGATJUK A FOGORVOST?
A kedvenc példám a fogfájás analógiája. Valahogy tudja mindenki, hogy ha szuvas az ember foga és fájdalmai vannak, akkor az nem fog meggyógyulni magától, hanem el kéne menni a fogorvoshoz egy gyors, kellemetlen, de cserébe fájdalommentes fúrásra. Azonban az a helyzet, hogy halogatod, mert az emlékképeid alapján frusztráló a dolog: a fogorvosi váró légköre lehangoló, az asztalra kidobott Nők Lapja 2019. áprilisi száma sem tudja elkergetni a fejedből a rendelőből kihallatszódó sípolást, zizegést. Az pedig, hogy kiszolgáltatva ott vagy a székben, miközben a szemedbe világít egy reflektor, és nemcsak hallod, de egyenesen az agyadban érzed a fúró rezgésének a nagyfrekvenciás hangját… sok mindent megtennél, hogy ezt elkerüld. „Majd jövő héten, mert most [random kifogás, amit az agyad prefrontális kérge generált, hogy megvédjen a pillanatnyi kellemetlenségtől]”. Elcseréled a kellemetlenség rövid távú érzetét valamire, ami számodra megfoghatatlan, mert nem tudatosul: egy későbbi, még kellemetlenebb szituációra.
Mert tudod, hogy később rosszabb lesz, elvégre gyerekként elég sokszor riogattak azzal, sőt, még talán tudod is, hogy milyen az, mikor ki kell húzni egy fogat. Tudod, mert racionális ember vagy, de legbelül mégsem érzed, mert az nem a te jelenlegi problémád. Az a későbbi éned gondja, küzdjön meg vele ő! És így lesz egy kicsi, pár perces kellemetlenségből hárítás és halogatás, majd hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később egy komoly, nagy fájdalmakkal járó műtét. Pedig legbelül végig tudtad, hogy el kellett volna menni időben kezelni azt a kis szuvasodást. Sőt, még odáig is eljuthatsz, hogy megfogadod, hogy legközelebb majd idejében időpontot foglalsz a rendelőbe. A nagy kérdés csupán az, hogy tényleg betartod-e, vagy majd megint valamilyen kifogást keresel?
A gyász öt szakasza (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás) a legtöbb ilyen, kellemetlen szituációra is ráhúzható, még ha csupán elvontan is. Talán az első és a harmadik a legkönnyebben felismerhető. A tagadás az az ösztönös reakció, amivel a tudatos, kognitív rendszerünk próbálja megóvni az addigi világnézetünket, az alkudozás pedig az, ami gyorsan nyakon csíphető. Ugyanis konkrétan energiát fektetünk abba, hogy konfabuláljunk, racionalizáljunk, tehát hogy meséket és történeteket találjunk ki arról, hogy „miért is nem kéne” változtatni, miért is valami más az igazság, mint amiről amúgy ordít, hogy az. Ha eljutsz addig a pontig, hogy az agyadban felvillan ilyenkor az „úristen, hát mit csinálok már megint, hiszen tudom, hogy mi lesz úgyis a vége”, akkor jársz jó úton. Ez kéne, hogy a beavatkozási pont legyen. Itt kéne valamilyen módon lerövidíteni a folyamatot, és egy bakugrással az elfogadás szakaszához kerülni. A morfondírozás, a hosszas mérlegelés és az agonizálás csak a szellemi energiáidat vonja el, aminek eredményeképpen paradox módon sokkal könnyebben hozol rossz döntéseket. Mert azt gondolnád, hogy minél tovább agyalsz, annál megfontoltabb és bölcsebb leszel, pedig pont hogy nem.
Minden a pszichológiáról, a fejünkben zajló folyamatokról szól, mert az az igazság, hogy a valóság nem túl sokat számít. Az viszont igen, hogy az agyadban hogyan szemléled, milyen módon értelmezed azt. Elvégre a külső világ, a valóság nem más számodra, mint amit az agyad akként érzékel, vagy amit megteremt annak. Éppen ezért viselkedik mindenki ugyanúgy ösztöni szinten, mint ahogy elődeinktől örököltük az evolúció során, de ezt nem használhatod kifogásként, bármennyire is szeretnéd. Meghaladtunk egy bizonyos szintet a kognitív fejlődésünk során, úgyhogy innentől kezdve már csak tőled függ, hogy mennyire tudatosan éled az életed. Hogy hagyod-e, hogy sodródj az árral, miközben azt mantrázod, hogy ez csak a te sorsod, így kell a dolgoknak lennie. Talán ezért fontos az önismeret, hogy megismerjük a belső motivációnkat, azokat a triggerpontokat, amik mentén éljük az életünket. Ahogy Jung mondta: „míg tudatossá nem teszed, a tudattalan fogja irányítani az életed, és te sorsnak hívod majd.”
Ezért kell a kezedbe venni az irányítást. Ne várd meg a kataklizmát, ne várd meg a sorsfordító kríziseket ahhoz, hogy változtass az életeden, hiába tűnik kényelmesnek a várakozás! Hiába számolsz azzal, hogy veled úgy sem történhetnek rossz dolgok. Fognak. Ne várj a nagy pillanatra, a „következő nagy dologra”, amikor majd megteszed azt a lépést, amit évek óta halogatsz! Időnként vizsgáld felül az életedet, és ha úgy érzed, hogy valami nincsen rendben, akkor változtass, hogy változni tudj! Menj el egy kis fúrásra, ne várd meg a szájsebészetet!
És talán még egy fontos gondolat: nem kívánok neked még egy fogfájást sem, nemhogy súlyosabb eseményt, mint valami leckét, amivel az élet a helyes irányba állít. De ha már megtörtént a gond, és nem visszafordíthatatlan a kár, akkor különösen figyelj a jelekre, ha újra találkozol a kezdeti problémával. Tudd, hogy majd úgyis el fogod kezdeni az alkudozást, hogy „most majd más lesz”, de nem: sosem lesz más. Mindig ugyanaz. Ha hagyod, hogy a történések a maguk természetes medrében haladjanak, akkor az energiaminimum elvén ugyanoda fogsz eljutni, mint korábban bármikor. Az lehet csak más, ahogy te reagálsz, ott tudsz beavatkozni a történések irányába.
Érdemes a fejezet vége felé egy pillanatra azon is elmerengeni, hogy egyrészt érdekes a határhelyzetek jelenléte, másrészről viszont az élet maga is ezen a jelenségen nyugszik. És élet alatt itt most a komplett, Földön kialakult biológiai életet értem. A természetben nagyon nehezen mennek végbe önmaguktól reakciók, ugyanis túl nagy aktivációs energiára lenne szükség a kémiai/fizikai változásokhoz. Ezért az élet kialakulásában kulcsszerepe volt az enzimek kifejlődésének, amik gyakorlatilag biológiai katalizátorok. Kijelenthetjük, hogy nélkülük nem lenne élet a Földön. Ez nemhogy évmilliók, hanem évmilliárdok története, és az enzimek egy az egyben hasonlítanak a határhelyzetek jelenlétére. Csak az utóbbi nem biológiai, hanem mondjuk pszichológiai katalizátorok. Az egyén életében lévő változást nem csak, hogy képesek felgyorsítani, hanem sokszor a változás (a reakció) sem következik be a hiányukban. Molekuláris és sejtszinten az enzimekre úgy tekintünk, mint szükséges elemekre, amik nélkül nem történne semmi, minden haladna a rendezetlenség, az enyészet felé. Ideje lenne talán éppen ilyen módon a határhelyzetekkel kapcsolatos gondolatokat is átkereteznünk magunkban, ugyanis tekinthetünk rájuk sorscsapásként, ugyanakkor egy másik aspektusból nézve nem mások, mint a személyiségfejlődésünk katalizátorai. Tereljük önmagunkat általuk a fejlődés irányába!
Vannak az élet során fontos, és kevésbé fontos dolgok. Az a baj csupán ezzel, hogy így leírva gyönyörűen néz ki a két kategória, de nem is olyan egyszerű megkülönböztetni őket, ha nem tudunk objektív döntéseket hozni az érzelmi bevonódottságunk miatt. Pedig úgy hiszem, a boldog, kiegyensúlyozott élet egyik fontos összetevője az, hogy ráleljünk arra, hogy számunkra mik a releváns dolgok, és mi az a hatalmas halmaz, ami nem az…
Ez egy részlet volt az új, Egyensúly c. könyvemből. Olvasd el Te is, nem fogod megbánni!
Csomagban is elérhető, kedvezményes áron.
dr. Tóth Máté